Mintegy 30 000 évvel ezelőtt a floridai mocsarakban óriási emlősök, például a masztodonok, fogyasztottak egy furcsa, mérgező, kemény héjú, teniszlabda méretű gyümölcsöt: a tök nemzetség vad változatait. Ezek a gyümölcsök kifejezetten ehhez a „megafaunás” életmódhoz alkalmazkodtak, és kizárólag ezek az óriási állatok tudták megenni, terjeszteni őket.
A megafauna kihalásával azonban a tökfélék jövője is válságba került. Bár a legtöbb gyümölcs kifejezetten csábító az ember számára, a vad tök keserű, mérgező és vastag héjú maradt – így szinte lehetetlennek tűnt, hogy fennmaradjon az ősidők után. Az úgynevezett evolúciós anakronizmus fogalma kerül elő: ezek olyan fajok, amelyek jóval túlélték azt az ökológiai környezetet, amelyhez alkalmazkodtak.
A kutatók genetikai, régészeti és környezeti bizonyítékok alapján mesélik el, miként menekülhetett meg a tökfélék egy része. Az emberek először nem étkezési céllal használták ezeket az ősi tököket, hanem például edényként vagy úszóeszközként. Később, amikor „kezelhetően keserű” és ízletesebb példányokra bukkantak, megindult a háziasítás folyamata.
A vad tökfélék pusztulása és a vad gének visszaszorulása lehetővé tette az izolált háziasított vonalak kialakulását. Furcsa módon elmondható: ezek a szinte biztos kihalásra ítélt növények éppen azért élhetnek ma is, mert az ember, akit evolúciósan mindenáron távol akartak tartani, végül mentőövet dobott nekik.
