1997-ben Ferdinand Piëch, a Volkswagen vezérigazgatója, egy csendes vonatos utazáson szabadkézi vázlatokat rajzol egy rendkívüli motorról: egy 18 hengeres, hihetetlen teljesítményű motorról, amely végül a világ leggyorsabb közúti autójának alapja lesz. Mérnöki zsenialitás és megszállottság határoz meg mindent az indulásnál is, ahol Piëch családtörténete is hangsúlyosan jelen van, hiszen nagyapja Ferdinand Porsche neve legendaként él az autóiparban.
Következetes, diktatórikus vezetési stílusával Piëch átrendezi a Volkswagen csoport stratégiáját: luxusautó-márkákat vásárol fel (Lamborghini, Bentley, majd Bugatti), és elképesztő elvárásokat támaszt beosztottjaival szemben. Az alkalmazottaknak vagy meg kell felelniük a brutális célkitűzéseknek, vagy azonnal távozniuk kell.
Bár sokan szkeptikusan fogadták a Bugatti feltámasztását és a Veyron megálmodását, a tervezőcsapat soha nem látott technológiai kihívásokkal néz szembe: a motor tömege, az erőátviteli rendszer, a hűtés, a gumik, a futómű és még számtalan probléma miatt folyamatosan új megoldásokat kell alkalmazniuk. A Michelin új abroncsot, a Ricardo pedig vadonatúj, hétfokozatú, duplakuplungos váltót fejleszt a projekthez.
A menedzsment belső konfliktusai, folyamatos nyomás, fejlesztői rivalizálás, valamint a kívülről érkező kételyek színezik a történetet. A Veyronhoz kapcsolódó mérnöki és szervezési nehézségek rendre újabb találékonyságot igényelnek: például a speciális kulcsos, végsebesség-mód, a bonyolult légterelő rendszer vagy éppen a tíz radiátor beépítése mind egyedi fejlesztések eredményei.
A befejezés előtt számos kérdés merül fel: tényleg sikerülhet-e átütő technológiai áttörést elérni, mennyibe kerül egy ilyen projekt, és vajon van-e értelme egyáltalán ilyen autót létrehozni – vagy ez csupán a vezetői ego diadala?
