1919 januárjában, alig véget ért az első világháború, sok ír elégedetlenséggel tekintett a brit uralomra és függetlenségre vágyott. Az ír függetlenségi háború gyökerei az ír politikai önrendelkezési törekvésekhez, valamint a korábbi, például a húsvéti felkeléshez vezethetők vissza.
A Sinn Féin párt elsöprő győzelme az 1918-as választásokon új irányt adott: képviselőik a londoni parlament helyett saját nemzetgyűlést hoztak létre, amely szorosan kapcsolódott az Ír Köztársasági Hadsereghez (IRA). Ezzel szemben a brit hatóságok a rendőrség, különösen a Királyi Ír Rendőrség és annak különleges egységei – mint a hírhedt Black and Tans és az Auxiliaries – révén próbálták fenntartani a rendet.
Az IRA gerillahadviselése hamar elterjedt, és főként a vidéki rendőrségi épületek, járőrök, valamint a brit adminisztráció ellen irányult. Az IRA helyi támogatással és decentralizált szervezeti felépítéssel parittyákat és kézzel gyártott bombákat is alkalmazott.
A konfliktusban folyamatosan eszkalálódtak a megtorlások, az erőszak mindkét oldal részéről átterjedt a polgári lakosságra is. Mindeközben a brit és ír vezetők, valamint titkos ügynökök és informátorok is küzdöttek egymással a háttérben, ahol az információszerzés élet-halál kérdéssé vált.
A háború jelentős politikai következményeket is hozott: alternatív bíróságokat, adórendszert, valamint párhuzamos kormányzati intézményeket hoztak létre az írek, amelyek kihívást jelentettek a fennálló renddel szemben. A történet során rendre felmerül a kérdés: vajon elérhető-e a függetlenség pusztán fegyveres harccal, vagy szükség van politikai kompromisszumokra is?
