A
A
  • Angol
  • Magyar
  • 15 perc

Hogyan halljuk még mindig a Voyager szondákat az űr mélyéről

A Voyager szondáktól közel 24 milliárd kilométerről érkező parányi jelek fogadása ma is mérnöki bravúr, amely lenyűgöző technológiai és tudományos kérdéseket vet fel.

Az űr mélyén, elképesztő távolságban bolygónktól, két legendás szonda, a Voyager 1 és Voyager 2 még mindig üzen nekünk a végtelenből. Felmerül a kérdés: miként lehetséges, hogy mindössze egy hűtőszekrény izzójánál is gyengébb adóteljesítménnyel továbbra is vehetők ezek a parányi jelek?

A titok nyitja a Földön található három hatalmas rádióantenna-rendszer, a Deep Space Network, amely a világ különböző pontjairól képes fogadni és küldeni jeleket a szondáknak, legyőzve az űr elképesztő távolságait és a rádiójelek rendkívüli gyengeségét. Eközben a mérnököknek valós időben kell kompenzálniuk a Doppler-eltolódást is, amit a Voyager szondák nagy sebessége okoz.

Az egész folyamat nem csupán technikai bravúr, hanem folyamatos mérnöki kreativitást is megkövetel, hiszen a csaknem ötvenéves eszközöknél rendre fellépnek bonyolult hibák. A csapat többször is kénytelen volt menteni a szondákat, improvizált megoldásokkal állították helyre a kapcsolatot, például a legendás „interstelláris sikollyal”.

A film felvillantja a Voyager szondák történelmi jelentőségét is: hogyan használták ki a bolygók ritka együttállását a „Grand Tour” misszió keretében, miért kapott mindkét szonda aranylemez üzenetet, és milyen meglepő felfedezésekkel gazdagították a tudományt. Felvetődik a gondolat is, vajon milyen lehetőségekkel bírna egy mai, modern Voyager, új kommunikációs és meghajtási technológiák birtokában, és milyen üzenetet küldenénk az univerzumnak az emberiség nevében.