Az inuit néphagyomány egy különleges történetet mesél el egy harcosról, aki a tengerparton vándorolva egy kőbe zárt fényt fedezett fel, majd lándzsájával feltörte azt, hogy kiszabadítsa az északi fényeket. Ezzel azonban nem sikerült minden fényt felszabadítania; a maradék, ‘megfagyott tűz’ néven ismert kövekben maradt, melyeket ma labradoritként ismerünk.
A labradorit kialakulása mögött rendkívül összetett, több millió éven át zajló geológiai folyamatok állnak, amelyek egy ősi szuperkontinens, a Gondwana történetéhez kapcsolódnak. Akkoriban Madagaszkár még Afrika és India között helyezkedett el, és a földkérget vastag, szinte áthatolhatatlan rétegként borította be, amely alatt lassan hűlő magmakamrák alakulhattak ki.
A lassan kihűlő magma során különböző ásványok választódtak ki: a sötét, vasban gazdag ásványok lesüllyedtek, a világosabbak – mint a földpát – felfelé emelkedtek. A kémiai összetételtől függően a földpátok különféle típusai jöhettek létre: a nátriumban gazdagakat albittá, a kalciumban gazdagokat anorthittá, a kettő keverékét – 50–70% anorthittartalommal – pedig labradorittá nevezzük.
Az igazi érdekességet azonban egy második lépcső adja: a hosszú ideig tartó magas hőmérséklet lehetővé tette, hogy a labradorit kristályban mikroszkopikus rétegek, úgynevezett exszolúciós lemezek alakuljanak ki, amelyek különleges fényjelenséget, a labradoreszcenciát eredményezik. Ez a szerkezeti szín nem pigmentből származik; a rétegekben megvalósuló fénytörés és -reflexió idézi elő a jellegzetes kékes-zöldes villanásokat.
Madagaszkár ma is híres labradoritlelőhely, de a kőzet Finnországban és Kanadában is fellelhető. Ez a formáció olyan ritka, egyedi geológiai körülmények eredménye, amelyek révén a természet a legváltozatosabb ásványokat hozta létre – és amelyek révén ékszereink is földtörténeti meséket hordoznak.
