Képzeljünk el egy vacsorát 1949-ben, amikor egy elfelejtett pénztárca sorsfordító találmányhoz vezetett. Egy üzletember, Frank McNamara, a kellemetlen helyzetből inspirálódva létrehozta a Diners Club Cardot, amely forradalmasította az éttermi fizetést és elindította a modern hitelkártyák történetét.
Az elképzelés nem volt teljesen új: az elhalasztott fizetési rendszerek egészen az ókori Mezopotámiáig nyúlnak vissza, a Vadnyugaton pedig a gazdák fémtáblákat használtak fedezetként. Az eredeti ötlet azonban McNamara révén kapott lendületet, amikor a Diners Club felhasználók több, egymástól független vállalkozásnál is hitelt kaptak, ezzel megnyitva az utat a bankok számára, hogy saját kártyaprogramokat indítsanak.
Ez a gyors fejlődés újfajta üzleti lehetőségeket teremtett mind a kereskedők, mind a fogyasztók számára, miközben a bankok is profitáltak a tranzakciós díjakból. Azonban az egyre elterjedtebb hitelintézmények gyorsan rájöttek, hogy a részletfizetés és a kamatterhek még több bevételt hozhatnak, ugyanakkor a rendszer problémái is gyorsan jelentkeztek: lopások, ki nem fizetett tartozások és adminisztratív nehézségek jelentek meg.
Az 1960-as, 70-es évek fordulóján a bankok komoly technológiai fejlesztésekbe kezdtek, hogy kezelni tudják a megnövekedett forgalmat, miközben a kulturális hozzáállásban is változás történt: a hitelkártya a pénzügyi szabadság jelképévé vált, de közben óriási mértékben nőtt a fogyasztói eladósodás.
A későbbi évtizedekben bevezetett hitelminősítések és a kamatlábak lazuló szabályozása tovább súlyosbították a társadalmi különbségeket és az adósságcsapdát. Ma már a hitelkártyák meghatározó részét képezik a pénzügyi rendszernek, de felvetődik a kérdés: vajon tényleg jobb helyzetben vagyunk, mint az első, egyszerűbb kártyák idején?
