Pénz és videojátékok értéke – ezt a kérdést járja körül Scott, miközben ironikusan vizsgálja, mennyit is ér egy videojáték a játékosok számára. Az árak alakulása mindig is vitatott téma volt, hiszen ezek az élmények nem létfontosságúak, csupán szórakoztatásra szolgálnak, ezért megkérdőjelezhető, mi indokolja az egyre magasabb árakat.
Történelmi visszatekintéssel bemutatja, hogy már a ’90-es években is előfordultak meglepően magas árak – például a Neo Geo vagy a Virtual Racing kapcsán –, részben a drága gyártástechnológia miatt. Máskor az újabb generációk konzolváltásaihoz igazították a szoftverárakat, vagy épp extra tartalommal, csomagokkal próbáltak magasabb árat indokolni.
Kiemelten foglalkozik azzal, miként változnak a szabványos árak generációról generációra, és mennyire befolyásolja a platform hardveres képessége az árazást. Az utóbbi években megjelent az a tendencia, hogy a kiadók kísérleteznek új, még magasabb árpontokkal, gyakran különösebb magyarázat vagy a minőség feltétlen javulása nélkül.
A mikrotranzakciók, szezonbérletek és különleges kiadások világában a vásárlók gyakran érzik úgy, hogy az ár már nem arányos az élménnyel. Szóba kerülnek példák, amikor egyes franchise-ok (például Sonic) az árazással próbálnak presztízst vagy visszacsábított érdeklődést tükrözni.
Az összképet tovább árnyalja, hogy napjaink digitális piacterein egyre kevesebb a valóban kedvező árú ajánlat, és a játékosok nyíltan vitatják, mikor igazságos vagy éppen pofátlan egy-egy árszint. Az egész folyamatot végül az a kérdés áthatja, hogy valójában mi alapján döntjük el, számunkra mennyit ér egy játék – és hogy a kiadók miért húzzák folyamatosan feljebb a határokat.
