J.R.R. Tolkien műveinek varázslatos világa régóta inspirálja az irodalom kedvelőit, és sokaknak adott írói ambíciókat is. Most azonban egy új kérdés vetődik fel: vajon képes-e egy videojáték, jelen esetben a Tales of the Shire, ugyanezt a varázslatot közvetíteni?
Az első lépések Bywaterben kecsegtetőek: a festői falu és Gandalf cameo-ja már rögtön magával ragadja a játékost. A karakteralkotás lehetőségével elkezdődhet a saját hobbitház kialakítása, amely valódi kreativitást igényel. A játék a klasszikus élet-szimulációs elemeket követve egyszerű mechanikákat kínál, mint a kertészkedés és az állatok gondozása, ugyanakkor próbál mélyebb rétegeket is behozni – ilyen például a növények helyigénye és a társültetés rendszere.
Kérdés marad azonban, mennyire válik ezekből a rendszerekből valódi stratégiai játékká. Miközben elvárnánk, hogy az évszakok és a növekedési ciklusok kihívást teremtsenek, a játék kezelése sokszor túl elnéző. A konyhában sem mindig az eredetiség vagy a változatosság dominál, inkább véletlenszerű próbálkozások sora jelenti a főzés lényegét.
Érdekes kérdésként merül fel, hogy a közösségi élmények — főként a közös étkezések — mennyiben teljesítik be azt az ígéretet, amit egy hobbit-közösségtől várnánk. Vajon mennyire mélyülhetnek el a barátságok és a karakterek személyiségei, ha folyton ugyanaz a folyamat ismétlődik? Ugyanez igaz a település életére is: a színes, ám néma NPC-k sora a vidéki idill helyett egyfajta ürességet is hagy maga után.
A játék legnagyobb erőssége a hobbitház testreszabása, ahol rendkívül széles kínálat áll rendelkezésre a bútorok és a belső terek átalakítására. Felmerül a kérdés, hogy vajon ez a dekorációs szabadság kompenzálhatja-e azokat a kompromisszumokat, amelyeket a játékmenet más részei megkövetelnek. Emellett említést érdemelnek a technikai hibák is — ezek számos érdekes kérdést vetnek fel a játékélmény megbízhatóságával kapcsolatban.
