A film egy hiroshimai túlélő visszaemlékezésein keresztül mutatja be az atombomba ledobása előtti mindennapokat, a hirtelen bekövetkező pusztítást és a túlélés szinte elképzelhetetlen nehézségeit. Akik korábban is egymás támaszai voltak, egészen újféle próbáknak lettek kitéve – ebben a világban a mindennapi tárgyak, például egy régi zsebóra, kis túlélési szimbólummá váltak.
Megismerhetjük a családtagok egymás iránt érzett mély elkötelezettségét, miközben a túlélésért folytatott küzdelem során mindenük odavész. Felmerül a gyász, a magány, az újjáépítés nehézsége, valamint az, hogy mit jelent család nélkül, identitás nélkül folytatni, amikor a társadalom kitaszítja azt, akinek nincs múltja, családfája.
A film érzékletesen idézi fel a robbanás utáni napok poklát: elképesztő fizikai szenvedést, a társak, barátok, szerettek elvesztését, és hogy miként próbálnak kapaszkodót találni a túlélők – néha egy idegen kedvessége, néha csak egy emlék segítségével. Mély etikai kérdéseket is feszeget: lehet-e megbocsátani, mivel birkózik meg valaki a veszteséggel, és hogyan viszonyul a bosszú és béke, harag és elfogadás emberi dilemmáihoz?
A történelem tragédiája mellett a személyes küzdelmekre, identitáskeresésre, és az emberség megőrzésére is fókuszál: hogyan lehet az újrakezdéshez erőt meríteni egy szétesett világból, és mikor érkezik el a pont, ahol a múlt végérvényesen lezárul – vagy mégsem?
