Hi-fi rajongók évtizedeken át élvezték az erősítők és lejátszók testreszabhatóságát: hangerő-, magas-, mély-, balansz- és loudness-szabályzókkal kedvük szerint alakíthatták a hangzást. Ezek a kezelőszervek azonban lassan eltűntek a készülékekről, miközben a gyártók azt állították, hogy a ’tiszta’, minden pluszt mellőző hangzás a fejlettebb irány.
Egy gyors iparági és társadalmi visszatekintés során szóba kerülnek a 60-as, 70-es és 80-as évekbeli hi-fi eszközök, azok interaktivitása és használhatósága, valamint az, hogyan vált a minél kevesebb szabályzó a ‘luxus’ és a ‘minőség’ jelképévé. Felmerül a gondolat, hogy vajon az egyszerűsödés valóban előrelépés-e, vagy csak költségkímélő marketingfogás és csoportos önámítás.
Az alkotó öt kulcsváltozót mutat be, amelyek megkérdőjelezik a modern irányvonalat: a szoba akusztikája, a hangerőhöz való biológiai alkalmazkodás, a hangszórók és hallgatók különbözőségei, valamint a felvételek között tapasztalható óriási eltérések. Külön érdekes példa a loudness szabályozás tudományos háttere, illetve a tónusszabályzók eltűnésének párhuzamai más iparágakban.
Az is felmerül, hogy miközben a high-end audio a puritán megközelítést ünnepli, más területek – például autóhifi – pontosan, hogy egyre több szabályzót kínálnak, kihasználva a technológiai lehetőségeket. Végül olyan kérdések körvonalazódnak, mint hogy valóban minden hallgató és minden szoba ugyanolyan lenne-e, illetve mennyire bízunk a saját fülünkben a drága berendezésekkel szemben.
