Az alkotók elmesélik, hogyan született meg a Hello Heaven, Hello című, csaknem kilencperces dal, amely szokatlan hosszúságával és epikus felépítésével szándékosan eltér a mai zenei trendektől.
Változatos kísérletezés, spontán ötletek és véletlenek formálták a szám szerkezetét: az inspiráló szintetizátor-vonal például más dalból került átmentésre a csapat által, és a próbák során is többször ösztönösen születtek új részletek az éjszakába nyúló stúdiózások során.
Az énekes megosztja, mennyire intenzív és felfedező volt számára a felvételi folyamat, amely közben saját hangját is új szintekre emelte – a végleges vokálok egy-egy pillanat erejét is megőrizték a tökéletlenségekkel együtt.
Kiemelt szerepet kap a dal közös építkezése: a zenészek érzései, az eredeti hibákat is megőrző hangszeres játék, a tempóval és hangzásvilággal való folyamatos játék, valamint a filmekből merített inspirációk (például Anthony Hopkins karaktere) mind hozzájárulnak a különleges atmoszférához.
Felmerül a kérdés: mitől lesz egy művészeti alkotás időtálló, hogyan segít a zene a mindennapokhoz fűződő élmények átkeretezésében, és mi teszi emlékezetessé azokat a hangokat, amelyek akár egy életre elkísérhetnek minket?
