Japánban a magány társadalmi problémája új, egyedi megoldást eredményez: kinevezésre kerül a magány minisztere, válaszul a drámai öngyilkossági statisztikákra. Központi kérdéssé válik, hogyan építhetünk újra kötelékeket egy elidegenedett világban, amikor a technológiai kapcsolattartás helyett személyes, mégis játékos módokat vezetnek be a kommunikációra.
Egy képzeletbeli világ tárul elénk, ahol az emberek konzervdoboz-telefonon keresztül érintkeznek, és mindenki csak egyetlen megbízható beszélgetőtársra számíthat. Megjelennek a társadalmi összetartozás szimbólumai: a gyermekek és idősek egy térben tanulnak egymástól, a művészetek a mindennapok részévé válnak, és az egész ország egy nagy összekötött közösséggé formálódik.
Miközben a produktivitás háttérbe szorul, a mindennapi élet célja a figyelmes jelenlét, az empátiát előhívó programok, a terápia és a közös élmények szervezése lesz. Különleges szerepet kap a véletlen: olykor összekeverednek a szálak, más emberek érzései és történetei érnek el hozzánk, ezzel új nézőpontokat és váratlan kapcsolatokat teremtve.
A miniszter életén keresztül a videó felveti a kíváncsiság és a várakozás fontosságát: vajon hogyan lehetünk jelen egymás életében anélkül, hogy tudnánk minden választ? A nyílt kérdések mellett a történet az összetartozás, a kitárulkozás és az emberi esendőség lehetőségeit kutatja tovább.
