Ebben a filmkritikában az elemző egy különleges alkotásra hívja fel a figyelmet, amely az egymást követő generációk háborús tapasztalatait helyezi középpontba. Az Afganisztánt megjárt fiatal nő és a vietnami veterán nagyapja közötti kapcsolat izgalmas párbeszédeken keresztül mutatja be a PTSD eltérő megélését. Humor és melegség is átszövi a történetet, annak ellenére, hogy alapvetően sötétebb témákat dolgoz fel.
Különösen izgalmas a cselekmény abban, ahogyan a főhősnő saját, halott barátnőjének emlékével küzd, miközben próbálja megtalálni az egyensúlyt a gyász, a terápia és a családi felelősség között. A generációs különbségek mellett a film finoman tárgyalja az emlékezés, a feldolgozás és az elengedés kérdését is.
Az alakítások mély érzelmeket közvetítenek, különösen akkor, amikor a karakterek igyekeznek elfojtani könnyeiket és fájdalmukat. A támogató karakterek, köztük egy idősotthon dolgozója is hozzájárulnak ahhoz, hogy a történet ne váljon nyomasztóvá.
A képi világ, a színészi játék és az autentikus háttér mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egy bensőséges, mégis sokrétű moziélményt kapjunk. Felvetődik az is, hogyan lehet egy ilyen erős üzenettel bíró filmet széles körben ismertté tenni anélkül, hogy a történet csavarait idő előtt felfednénk.
