Sokan emlékeznek olyan filmekre vagy jelenetekre, amelyek mintha a valóság és az álom határán lebegnének – nehéz eldönteni, tényleg láttuk-e őket, vagy csak a képzelet szülte őrület volt-e. Ebben az összefoglalóban egy ilyen elfeledettnek tűnő alkotás kerül előtérbe: a Disney által 2000-ben készített Geppetto, amelyet Drew Carey főszereplésével láthattunk.
Az alkotás alaptörténete Pinokkió klasszikus meséjét követi, viszont a hangsúly most az asztalosmesteren, Geppettón van. Megismerhetjük, ahogy a játékokat készítő magányos férfi arra vágyik, hogy saját gyermeke lehessen, és a Kék Tündér teljesíti is ezt a kívánságot – azonban Geppetto nem igazán ügyes bábjátékos, ami máris ad egy humoros alaphelyzetet.
A film során számos furcsa, néhol bizarr mellékszál bontakozik ki, például egy olyan városka, ahol tökéletes, gyártott gyerekek élnek, és mindent egy gépsor szabályoz. Ezek a szálak különös hangulatot, sőt némi hátborzongató érzést visznek az egyébként klasszikus történetbe, valamint felvetik a kérdést: valójában mit jelent jó szülőnek lenni?
Zeneileg a film meglepő módon ismert nevű szerzőt vonultat fel, de a dalok sokszor elnagyoltak, mintha villámgyorsan íródtak volna. Az alkotók és a színészek olykor mintha maguk sem vennék túl komolyan a produkciót – ettől a végeredmény egyszerre lesz szórakoztató és rendkívül furcsa.
Az egész mű egyfajta kedélyes, időutazó visszatekintés a 2000-es évek televíziós filmes világába, ahol minden éppen pont annyira giccses, ahogyan emlékeznénk rá. Az érdekes kérdés pedig az: lehet-e egy időnként kínosan rossz film valójában szórakoztató időtöltés?
