1969 tavasza, az első napos idő a londoni kertvárosban. George Harrison gitárral a kezében, Eric Clapton kertjében ül, miközben kollégái épp üzleti megbeszélésen vannak. A légkör inspirálja őt arra, hogy zenei formába öntse a napfény érzését.
Egyedi módon, Harrison előbb gitáron találta ki a dallamot, majd ezt később énekelte is. Ez a szokatlan megközelítés eredményezi, hogy az ikonikus kezdő gitár-riff és a vokál tulajdonképpen ugyanazt a dallamot játsszák – ráadásul különböző oktávokban, elkerülve az ütközést.
A hangszerelésben jelentős szerepet kap az elektromos gitár Leslie hangfallal, továbbá a Moog 3P szintetizátor, amit először használtak popzenei felvételeken. Eredetileg a szimfonikus szekció fúvóshangszereit is fel akarták venni, ám a Moog szintetizátor véletlenül felülírta ezen sávokat – ettől lett egyedi a végső hangzás.
A dal szokatlan mennyiségű dúr akkordból építkezik, és a hangsúlyos akkordprogressziók emelkedett, napfényes hangulatot teremtenek. George többször is olyan akkordokat használ, amelyek nem találhatók meg az alaphangnemben, ezek közül több a kvintkör logikáját követi, még ha ezt tudatosan nem is tervezte meg előre.
Külön érdekesség, hogy a dal ritmikailag is komplex: több helyen eltér a 4/4-es lüktetéstől, sőt, indiai zenei hatások nyomai is felfedezhetők. Ringo Starr egy interjúban saját, humoros módján mesél arról, mennyire szokatlannak tartotta a metrumváltásokat. A híd részhez George Harrison az Eric Claptonnal írt „Badge” című dalból is merített, a két szám szerkezeti kapcsolata szinte véletlenszerűen alakult ki.
