Az elmúlt évszázadban megépített hatalmas gátak az amerikai infrastruktúra szimbólumaivá váltak, amelyek a folyók megzabolázását és az energiatermelést szolgálták. Napjainkban azonban egyre több ilyen építmény elérte élettartamának végét, kétségessé vált működtetésük biztonsága és gazdaságossága.
Egyes tanulmányok több mint félmillió ilyen létesítményt tartanak számon csak az Egyesült Államokban, ezek döntő többsége már túllépte a tervezett élettartamát, és sokuk komoly veszélyt jelenthet a környezetére. Az alternatív energiatermelési módok fejlődése, valamint a fenntartás egyre magasabb költségei mind sürgetik a döntést: vajon megéri-e felújítani ezeket, vagy jobb inkább lebontani őket?
Az elmúlt években számos gátbontás valósult meg szerte az országban, köztük a történelem eddigi legnagyobb, négy gátat érintő projektje a Klamath folyón, Kalifornia és Oregon határán. Ezek az építmények jelentéktelen mennyiségű áramot állítottak már elő, viszont komoly ökológiai gondokat okoztak – felborították például a halak vándorlását és a vízminőséget.
Az őslakos közösségek és természetvédők évtizedeken át küzdöttek a gátak lebontásáért, hogy visszaállítsák a folyó ökoszisztémáját és halállományát. Ugyanakkor a helyi lakosság és földtulajdonosok körében bőven akadnak ellenzők, akik a víztározók megszűnésétől és a vízellátás jövőjétől tartanak. A vélemények élesen megoszlanak: van, aki szerint felfoghatatlan a gát eltávolítása, más pedig annak meghagyását nem érti.
Kalifornia más területein is hasonló viták dúlnak a vízbiztonság, környezetvédelem és gazdasági érdekek metszéspontjában. Az új megoldások, mint például vízelterelő alagutak tervezése, további kihívások elé állítják a közösségeket, amelyeknek együtt kellene megegyezniük a közös vízhasználatban és a környezet jövőjében.
