A hidak mindennapjaink nélkülözhetetlen szereplői: áthidalják a természet akadályait, összekötik a közösségeket, és az infrastruktúra fejlődésének szimbólumai. Évszázadokon át a hídépítés kísérletezéssel, kudarcokkal, majd azokból fakadó tanulással fejlődött egyre biztonságosabbá.
A Tacoma Narrows híd sorsa kiváló példája annak, amikor egy modern mérnöki csoda alulmarad a természet erejével szemben. A helyszín, a Puget Sound keskeny pontjánál, stratégiai jelentőségű átkelőhelyként szolgált, ahol a tervezők a legkorszerűbbnek gondolt megoldásokat alkalmazták, hogy időt, pénzt és anyagokat spóroljanak.
Az elkészült híd karcsú szerkezete az eredeti elméletek szerint kielégítően erősnek bizonyult volna, mégis már az átadás utáni első napoktól furcsa mozgásokat mutatott. Az építőmunkások tapasztalatból adódóan gyanakodtak, de a mérnökök matematikai alapon bizakodtak. Vajon előre lehetett volna mérni a veszélyeket, vagy az építészeti forradalom áldozatául esett a híd?
A figyelem középpontjába került a szerkezet extrém hullámzása, majd a világ szeme láttára végbemenő tragikus összeomlás. Mindez alapjaiban kérdőjelezte meg a hidak szélállóságára vonatkozó korábbi mérnöki elgondolásokat, és új kutatási irányokat indított el a mechanikai rezgés és az aerodinamika vizsgálatában. Vajon miként változtatta meg egyetlen híd pusztulása az egész szakma tanulási folyamatát és szemléletét?
