Franciaország az 1970-es évek közepén merész lépéssel döntött a nukleáris energia mellett: a Messmer-terv révén célul tűzték ki, hogy az atomenergia a villamosenergia-termelés 70%-át adja. Mindez egy évtizeddel az 1973-as olajválság után történt, amikor Franciaország jelentősen függött az importált olajtól. A nemzet döntése, hogy „mindent az atomra” tesz, jelentős társadalmi vitákat generált.
Az atomenergia-program elindulása előtt hosszadalmas viták zajlottak különböző reaktortípusokról a francia ipari és tudományos elit között. Egyesek a hazai fejlesztésű grafit-gáz reaktorokat támogatták, míg mások inkább az amerikai Westinghouse által kidolgozott nyomott vizes reaktorokat látták gazdaságosabbnak.
Az óriási állami beavatkozások, a „felülről lefelé” történő döntéshozatal és az ipari központok (EDF, CEA, Framatome, Areva elődje) közötti együttműködések gyorsították a programot, ugyanakkor komoly feszültségeket keltettek a társadalomban. Tüntetések, petíciók és még erőszakos akciók is tarkították ezt az időszakot. Felmerültek azok a kritikus kérdések is, hogy mennyire fenntartható a nagyfokú centralizáció, a nyilvánosság kizárása és az atomenergia kockázatainak kezelése.
A műszaki fejlődés közben egyre újabb és nagyobb teljesítményű reaktorok születtek, ám ezek kivitele gazdasági, politikai és exportpiaci nehézségekkel szembesült. Komoly pénzügyi terhek jelentkeztek, és a túltermelés mellett fokozódott a társadalmi és politikai ellenállás is.
