Franciaország az egyik legnépszerűbb turistacélpont a világon, évente mintegy 100 millió látogatóval, akiknek jelentős része közúton érkezik. Az ország autópályái nemcsak forgalmasak, hanem Európa legdrágábbjai közé tartoznak; például a Párizs-Marseille útvonal használatáért jelentős díjakat kell fizetni. Más európai országokra jellemző ingyenes autópálya-használattal szemben Franciaországban a díjbeszedés hagyománya és gazdasági modellje egészen más alapokon nyugszik.
Az utak finanszírozásával kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy a fizetős rendszerek milyen előnyökkel és hátrányokkal járnak. Franciaországban nagyrészt magánvállalatok kapnak koncessziót az autópályák építésére, fenntartására és üzemeltetésére, jelentősen megkülönböztetve ezzel a rendszert más európai példáktól. Az ország teljes autópálya-hálózatának 91%-a mindössze három nagy cég – az Abertis, az Eiffage és a Vinci – kezében van, amelyek hosszú évekre szóló szerződések alapján dolgoznak.
A történelem során Franciaországban az állam adta át az autópálya-üzemeltetés jogát először koncessziós, majd teljesen privatizált rendszerben. Ezeknek a koncesszióknak a pénzügyi és jogi feltételei hosszú távra meghatározzák a díjszabásokat és heves vitákat váltanak ki a nyilvánosságban a magas árak és a cégek profitja miatt. Az ügyfelek, vállalkozások és politikusok is rendszeresen kérdéseket tesznek fel a rendszer igazságosságáról, a profitrátákról, illetve arról, hogy az útdíjak milyen hányada hasznosul állami célokra vagy kerül magántulajdonban lévő vállalatokhoz.
A rendszer bonyolultságát növeli az is, hogy Franciaország több évtized alatt fokozatosan váltott a korábbi állami tulajdonból a mai privatizált modellre, miközben a szerződések hossza, a díjak emelkedése és a profitabilitás számos vitát generál. Felmerül, hogy milyen alternatív megoldások lennének lehetségesek, például a szomszédos országok mintájára, és hogyan változhat meg a rendszer a közeljövőben, amikor a legtöbb koncesszió lejár.
