Miért nőttek akkorára napjaink zöldségei és gyümölcsei? Tudjuk, hogy élelmiszereink eltérnek attól, amit évezredeken át fogyasztottunk, de vajon milyen tudományos és társadalmi folyamatok vezettek a változáshoz?
A 19. századi Angliában a gyors népességnövekedés és az ipari forradalom hatalmas igényeket támasztott az élelmiszer-termeléssel szemben. Az új mezőgazdasági technológiák, mint a gőzgép, csak súlyosbították a műtrágya iránti szükségletet. Ekkor derült ki, hogy nemcsak trágya, de csontok is szolgálhatnak hatékony tápanyagforrásként. Anglia azonban hamar kiürítette saját csontkészleteit – még a híres waterlooi csataterek sem menekültek meg a csontgyűjtéstől.
Vajon mi teszi ilyen értékessé a csontokat? A válasz a foszforban rejtőzik, amely nélkülözhetetlen eleme a növények és az állatok életének. A tudományos áttörést egy német kémikus, Justus von Liebig hozta el, aki rámutatott: a talaj három kulcseleme, a nitrogén, kálium és foszfor nélkül a legmodernebb földművelési technika is csődöt mond.
Csontok után Anglia és más országok egzotikus források után néztek: dél-amerikai guanószigetek, egyiptomi sírok, európai katakombák, majd a geológiai eredetű foszforitrétegek egyaránt fontos „vagyonforrássá” váltak. Mindeközben a kitermelés súlyos társadalmi és környezeti konfliktusokat okozott: a guanószigeteken kényszermunka, Banaba vagy Nauru szigetein pedig teljes természeti pusztulás következett be.
Felmerül a kérdés: meddig tartható fenn ez a rendszer, ha a bolygó foszforkészletei is végesek, és csak néhány ország uralja az ellátási láncot? Hogyan alakította át civilizációnkat a foszforéhség, s milyen utakat keres a tudomány, hogy új, tartósabb megoldást találjon?
