Az univerzum kommunikációs lehetőségeit kutató szakemberek egy új, különleges megközelítést vizsgálnak: olyan földönkívüli jeleket keresnek, amelyek nem emberi, de ismerős biológiai mintákra, például a szentjánosbogarak biolumineszcens üzenetváltására épülnek.
Az antropocentrikus elfogultság problémája gyakran szűk keretek közé zárta a kutatást, hiszen többségében az emberi technológián alapuló jeleket, például rádióhullámokat és matematikai üzeneteket próbáltunk észlelni. Az új irányzat ezzel szemben arra fókuszál, hogy az állatvilág hálózatos, ritmus- és ismétlésalapú kommunikációs stílusai, mint a szentjánosbogarak fajspecifikus fényvillantásai, univerzálisabb, evolúciósan stabil mintát jelenthetnek.
A tanulmány kiemeli, hogy a szentjánosbogarak példája nemcsak az egyes fajok közötti elkülönülést, hanem a „koktélparty problémát” is képes megoldani – azaz miként lehet zajos környezetben, sok más jel között is hatékonyan, fajspecifikusan kommunikálni. Külön érdekesség, hogy bizonyos fajok egy időben, szinkronizáltan villannak fel, ezzel felerősítik a jelet a fajtársak számára.
A kutatók modelljükben ezt a „társas szinkronizációt” és fajspecifikus mintázatokat a csillagászati jelek, főként a pulzárok vizsgálatára alkalmazták. Felmerül a kérdés: elképzelhető, hogy egy mesterséges, földönkívüli jel szerkezete hasonlít a természetes pulzárokéhoz, ám mégis egyedi mintázata árulkodik intelligens eredetéről? És vajon milyen energiaigényű, fejlett civilizáció tudna ilyen kozmikus fényjeleket kibocsátani?
