A Ferrari, mint luxusautó-gyártó, évtizedeken át a mesterségesen fenntartott szűkösségből és exkluzivitásból kovácsolt magának presztízst. Az érdeklődőknek éveket kellett várniuk egy modellre, miközben szigorú szabályokat kellett betartaniuk, hogy egyáltalán a vásárlók közé tartozhassanak.
Különféle korlátozások és vállalati regulák akadályozták a tulajdonosokat abban, hogy autóikat gyorsan eladják vagy saját ízlésük szerint átalakítsák. Cserébe a Ferrari tulajdonlása befektetésként és státuszszimbólumként is értéket jelentett.
Az új vezérigazgató, Benedetto Vigna, stratégiaváltást hozott: a kínálatot bővítve a Ferrari már egy SUV-t (Purosangue), valamint új elektromos és hibrid modelleket is piacra dobott. Ezzel az exkluzivitás elve háttérbe szorulni látszik, miközben a vállalat egyre nagyobb darabszámban értékesít.
Az átalakulás ára viszont feszültségeket szül. Az ügyfelek egyre kevésbé érzik különlegesnek magukat, az elektromos modellek iránti érdeklődés visszafogott, a használt Ferrarik értéktartása is romlani kezdett. Felmerül a kérdés: hogyan hat a gyors pénzügyi növekedés a márka valódi, hosszú távú értékére?
Milyen kockázatokkal és konfliktusokkal jár, ha egy hagyományosan exkluzív márka a tömegpiacot is megpróbálja meghódítani? Hol húzódik a határ a rövid távú profitemelés és a presztízs elvesztése között?
