Tom Cruise ismét visszatér Ethan Hunt szerepébe, hogy a Mission Impossible-sorozat állítólagos zárófejezetében egy szinte végletekig túlpörgetett, háromórás akció- és kaszkadőrmutatvány-áradatban vegyen részt. Az aktuális történet a szupermodern mesterséges intelligencia elleni harcra fókuszál, amely képes manipulálni az embereket és a valóságot, aktuális kérdéseket vetve fel a mélyfékek és a közösségi média világáról, valamint ezek veszélyeiről.
A film egyaránt merít a franchise korábbi részeiből, és ezúttal korábbi karakterekkel, visszautalásokkal és meglepő kapcsolódási pontokkal dolgozik. Felmerül a kérdés: mennyire fontos az előző részek ismerete ahhoz, hogy mindent megértsünk? Egyes jelenetekben szó szerint retconokat fedezhetünk fel, ami érdekes vitákat indíthat el a történetírás hitelességéről és céljáról.
Magával ragadó akciójelenetek és látványos mutatványok képezik a cselekmény gerincét, gyakran olyan mértékben, hogy háttérbe szorulnak a szereplők belső útjai és a mélyebb karakterdrámák. A látványos kaszkadőrjelenetek mellett a vágás is több helyen kiemelkedő, különösen olyan szekvenciákban, amelyek térben elkülönülő, de szorosan összefüggő akciókat kapcsolnak össze.
A franchise önreflexív módon játszik saját ikonikus elemeivel: az internetes mémmé vált Tom Cruise-futásokból is újabb jeleneteket kínál, miközben a nosztalgia és a közönségelvárások között egyensúlyozik. Egyre inkább felmerül a kérdés: vajon az ilyen nagyszabású, sokszor önismétlő szuperprodukciókban mennyire marad hely a valódi történetmesélésnek?
Valóban búcsút inthetünk Ethan Huntnak, vagy csak egy újabb fejezet zárul le, hogy rövidesen újrainduljon? Mit jelent a nosztalgia a mai filmiparban, és milyen árat fizetünk érte, ha mindent az akció, látvány és a közönségszórakoztatás oltárán áldozunk fel?
