Ritkán találkozhatunk olyan dokumentumfilmmel, amelynek marketingkampánya valóban nagy közönséget mozgat meg, de a „You Can See Everything” premierjét követően pillanatok alatt beszédtéma lett a közösségi médiában. A film már az első vetítéseken meglepően sok nézőt vonzott, különösen dokumentumfilmhez képest, és már az előzetese is izgalmas kérdéseket vetett fel.
Nathan Fielder és Lance Oppenheim rendezőpárosa rendhagyó módon közelítette meg Elizabeth Holmes – a Theranos vállalat alapítója – történetét. A kamerák Holmes kiszabott börtönbüntetése előtti utolsó heteiben követik őt és párját, Billy Evanst, miközben egy kaliforniai tengerparti házban élnek együtt Fielderekkel. Az alkotás már itt egyértelművé teszi: nem klasszikus bűnügyi dokumentumfilmről van szó, hanem egy sokkal szubjektívebb, elbizonytalanító hangulatú pszichológiai játékról.
A történetben fontos szerepet kap Holmes állandó ártatlansági nyilatkozata, illetve az a kérdés, hogy Fielder szerint Elizabeth csak félreértett áldozat, netán a modern kor egyik legnagyobb manipulátora-e. Hosszas eszmecserék és viták folynak a kommunikációról, a „lehet” szó jelentéséről, valamint arról, hogy mit is jelent valójában az igazság ebben a rá világított médiafényben.
Az alkotás második felében a hangsúly fokozatosan Billy Evansre terelődik, aki már az első részben is titokzatos háttérfigura. Vajon támogató társ vagy rejtélyes, akár veszélyes manipulátor áll Holmes mellett? A film kínzó kérdése, hogy a két főszereplő valóban kiismerhetetlen – a nézők bizonytalansága csak fokozódik, miközben Fielder a nézővel együtt fürkészi a motívumokat.
A mű teljes egészében kerüli a megszokott magyarázó, beszélő fejes interjúkat. Ehelyett a nézők maguk élhetik át a valóság és fikció közötti határ elmosódását, amelyet a szereplők és a filmkészítők egyaránt tudatosan gerjesztenek. Egyéni humor, felszabadító őszinteség, valamint az őrület határáig fokozott valóságérzékelés jellemzi ezt a mindvégig szokatlan és lebilincselő dokumentumfilmet.
