Közép-Amerika vulkánláncolatában található a Masaya, amely már több mint 30 ezer éve aktív. Az évezredek során hatalmas kitörései formálták a vidéket, a táj most is a láva, a hamu és a gázok eredménye. Egykor az őslakosok és a spanyol hódítók is megpróbálták megérteni és befolyásolni ezt a félelmetes természeti erőt, amelyet a ‘pokol torkának’ neveztek, és különféle rítusokkal próbálták lecsillapítani haragját.
A kitörések után a hamuból újjászülető élet története ismétlődik: először zuzmók, majd mohák és páfrányok telepednek meg a kihűlt láván, és ezek megteremtik az első talajt az újjáéledő növényzetnek. A növények nyomában érkeznek az állatok: denevérek, zöld leguánok és hullámzó papagájkolóniák, amelyek mind egyedülálló módon alkalmazkodtak a vulkán szélsőséges viszonyaihoz. A fák gyökerei egészen a lávacsatornák mélyéig hatolnak, víz után kutatva, míg a denevérek éjszakánként rajzanak ki táplálék után.
Az élővilág erőnlétét azonban bármikor félbeszakíthatja egy újabb kitörés. Az olyan állatok, mint a vámpírdenevérek, zöld leguánok vagy a fekete keselyűk, nemcsak a természethez, hanem az ember jelenlétéhez is alkalmazkodtak: napjainkban Masaya körül már városok és termőföldek is terjeszkednek, és a terület ökológiai egyensúlya új kihívásokkal néz szembe.
Az ismétlődő pusztítás és újjászületés körforgása azt példázza, hogy bár a láva mindent elpusztít, a természet mindig visszatér. A kérdés az, hogy a következő nagy kitörés mikor törli el mindazt, amit az élet felépített – vagy vajon képesek leszünk-e alkalmazkodni, ahogyan a környező állat- és növényvilág tette évszázadokon keresztül?
