Hogyan zajlott az élet a viktoriánus óceánjárók legolcsóbb utasosztályán? Az alkotó első kézből szeretné megérteni, milyen lehetett a kormányutas (steerage) ellátás, ezért elkészíti az egyik leggyakoribb 19. századi tengeri ételt: a biscuit hash-t. Ehhez hajós kétszersültet, sós sertéshúst és némi zöldséget használ, pontosan úgy, ahogyan egykor a tengerészek és a legszegényebb utasok is tették.
A korabeli beszámolókon keresztül megismerhetjük, hogyan kapták meg fejadagjukat a 3. osztályra utazók, miként készítették el maguknak az ételt, és hogy mennyire szerények voltak ezek az adagok. A különböző évtizedekben változott az élelmiszer-ellátás, de az biztos, hogy ezek a fogások sem ízben, sem mennyiségben nem hasonlítottak a gazdagabb osztályokon felszolgált menükhöz.
Napjainkban talán elképzelhetetlennek tűnik a zsúfolt, sötét és szinte minden komfortot nélkülöző kabinok világa, ahol az utasoknak maguknak kellett gondoskodniuk a főzésről és a fekhelyükről. A videóban megszólalnak korabeli utazók, többek között Robert Louis Stevenson és Herman Melville is; ezekből az idézetekből képet kaphatunk a mindennapok fizikai és lelki nehézségeiről – mint a rossz szag, a betegségek, a patkányok, vagy a közös konyhák okozta mindennapos harcok.
A 19. század végére már némi javulás is érzékelhető volt a hajókon, de számos példából kiderül, hogy a legalsó utasosztály élete messze állt a romantikus hajóutaktól vagy a későbbi Titanic harmadosztályú utazóinak viszonylagos kényelmétől. Felvetődik a kérdés: mit jelentett akkoriban az osztályok közötti különbség, és mikor és hogyan indultak meg a javulások az utaskörülményekben?
