Az 1930-as években Albert Einstein egy gondolatkísérlettel állt elő, amely arra utalt, hogy a kvantummechanika megsértheti a fizika egyik legfőbb alapelvét: semmi sem mehet gyorsabban a fénynél. Bár sokan ezt elvetették, a későbbi tudományos fejlődés új perspektívába helyezte ezeket a felvetéseket.
Isaac Newton gravitációs elmélete szerint a távolhatás azonnali, de már saját maga is furcsának érezte ezt a gondolatot. Einstein felismerte, hogy az ilyen azonnali kölcsönhatás ellentmondásokat szül, és tíz év munkája végén kidolgozta a relativitáselméletet, amelyben semmilyen hatás nem terjedhet fénysebességnél gyorsabban.
Ennek ellenére a kvantummechanika, különösen a híres koppenhágai értelmezéssel összhangban, olyan jelenségeket mutat, amelyek szinte azonnali hatást engednek meg nagy távolságokon is. Einstein ezt a problémát egy híres gondolatkísérlettel – az EPR-paradoxonnal – igyekezett bemutatni, amellyel rávilágított a kvantummechanika non-lokalitására, azaz arra, hogy az információ egy része mintha fénysebességnél gyorsabban terjedne.
Ezek a kérdések hosszú vitákat generáltak a kvantummechanika atyái között, kiemelten Einstein, Niels Bohr és később John Bell között, akik a kvantummechanika alapjainak filozófiai és fizikai értelmezését elemezték. Bell egy experimentális megközelítéssel kereste a választ, vajon létezhet-e egy olyan rejtett paraméteres, lokális elmélet, amely megfelel a kvantummechanika eredményeinek, vagy a természet valóban „spooky action at a distance”-t, azaz kísérteties távoli hatást enged meg.
A videó azt is bemutatja, hogy ezek az elméleti kérdések miként inspirálták valódi, laboratóriumi kísérleteket – amelyek során a nemlokális viselkedés meglepő módon igazolást nyert. Felvetődik, mit jelent mindez a valóság természetéről, a tudat szerepéről a mérésben és a „sokvilág” (many-worlds) interpretáció lehetőségéről, amelyek tovább bonyolítják a klasszikus és modern fizika közötti határvonalakat.
