Ebben a restaurációs munkafolyamatot bemutató anyagban egy több száz éves, vélhetően 17. századi tölgyfaasztal áll a középpontban, amely már átalakításokon is átesett korábban. Az asztal különféle nyomokat visel magán, amelyek arra utalnak, hogy egykor más funkciójú bútordarab lehetett, és számos eleme – például a pegek és a csapolások – egyedi kapcsolódásokat fednek fel a múltjából.
Az anyag betekintést ad abba a gondos módszertanba, ahogyan a restaurátor minden peget megjelöl, hogy azok visszahelyezése pontosan történjen, elkerülve ezzel a szükségtelen újramunkálásokat és beavatkozásokat. Külön érdekesség, hogy a folyamat során előkerülnek régi javítások, cserélt faelemek és rejtett szerkezeti megoldások, amelyek mind a bútor életútját mesélik el.
A bemutatott eljárások között szerepel a ragasztás, szögelés, régi elemek újrahasznosítása, valamint a különböző viaszok és felületkezelő anyagok alkalmazása. Felmerül kérdésként: hogyan érdemes megtartani az eredeti állapothoz közelítő jelleget úgy, hogy közben a használhatóság is helyreálljon? Vajon melyik javítás, melyik átalakítás számít autentikusnak, és melyik már túlzott beavatkozásnak?
Az alkotó reflektál arra is, mennyi régiség-átalakítás történik szerte a világban, és mit tekinthetünk valójában eredetinek. A részletek feszegetik a restaurátori etika, a történeti hitelesség, valamint az új funkciók közötti határvonalakat.
