Az Edo-korszakban, amely 1603-tól 1867-ig tartott Japánban, a főváros – a mai Tokió – példátlan társadalmi és környezeti átalakulásokon ment keresztül. Kihívások sora – köztük a súlyos erdőirtás, fakitermelési válság, talajerózió és árvizek – arra kényszerítette a vezetőket és a lakosságot, hogy teljesen újratervezzék a város és a birodalom működését.
Ezekre a nehézségekre válaszul a Tokugawa-sógunátus szigorú törvényeket és innovatív, fenntartható megoldásokat vezetett be. A társadalom egészét áthatotta a mottainai buddhista elv, amely arra ösztönzött, hogy semmit ne pazaroljanak el, és elégedjenek meg az éppen elegendővel. Újjászületett az erdőgazdálkodás, ugyanis tömeges újraerdősítési programok indultak, és korszakalkotó újrahasznosítási rendszerek fejlődtek ki minden területen, az otthoni hulladékoktól kezdve az iparosokig.
A hétköznapi élet és a kézművesség elképesztő szintre emelkedett: textíliákból új ruhadarabok, törött porcelánokból kintsugi technikával műalkotások születtek, a szerves hulladékokat pedig szinte teljes egészében hasznosították. Mégis, a társadalmi egyenlőtlenségek és a szigorú, autoriter irányítás újabb problémákat teremtettek, amelyek hosszú távon jelentős változásokhoz vezettek.
Felvetődik tehát a kérdés: az Edo-korszak tapasztalataiból milyen tanulságokat lehet ma levonni a körforgásos gazdaság és a fenntarthatóság terén, amikor a világ csak kis százaléka működik valóban hulladékmentesen? Milyen lehetőségeket vagy veszélyeket rejt magában egy társadalmi és gazdasági rendszer teljes újragondolása?
