Az új Dracula-film, amelyet Luke Basson rendezett, friss megközelítéssel közelíti meg az ikonikus vámpírt, középpontba helyezve a szerelmi szálat. Ennek a feldolgozásnak egyik érdekessége, hogy nem Gary Oldman alakítja Drakulát, hanem Caleb Landry Jones, aki eddig szokatlan választásnak tűnt a rajongók körében.
A film egyedi hangulatát a kiemelkedő színészi játék és a stilizált látványvilág határozza meg, de gyakran visszaköszönnek a korábbi, főként Francis Ford Coppola-féle Dracula-adaptáció stíluselemei is. Érdekfeszítő kérdéseket vet fel, mennyire lehet újat mondani egy sokszor feldolgozott karakterről, és hogyan tudja az alkotás megőrizni saját identitását az előzmények árnyékában.
Érdekes párhuzamként jelenik meg Christoph Waltz karaktere, aki ugyan nem névre szólóan Van Helsing, de lényegében ezt a szerepkört tölti be. A humor és a romantika arányai, illetve az ezekből adódó hangulatváltások során felmerül a kérdés, vajon a film mennyire találja meg a megfelelő egyensúlyt aközött, hogy komolyan vehető tragédiát vagy könnyedebb, játékos interpretációt kínál-e a nézőknek.
Látványbeli és technikai oldalról említést érdemelnek a feltűnő CGI-megoldások – például a kis gargoyle-karakterek –, amelyek változatos reakciókat válthatnak ki a nézőkből. A film hossza, tempója és érzelmi mélysége is felveti a kérdést, mitől válik egy klasszikus történet új adaptációja valóban izgalmassá, illetve hogyan lehet a régi történetet a modern közönség számára vonzóvá tenni.
