Az elmúlt években szinte észrevétlenül jelent meg a digitális személyazonosító rendszerek fejlesztése világszerte. Ezek a rendszerek mára több mint száz országban működnek vagy készülnek bevezetésre, miközben a nyilvános viták és társadalmi egyeztetések szinte teljesen elmaradtak. Portugáliától Nigériáig, az Egyesült Királyságtól Dél-Koreáig kormányok vezetnek be digitális ID-alkalmazásokat, amelyek lehetővé teszik az azonosítást, pénzügyek kezelését vagy akár egészségügyi adatok elérését egyetlen alkalmazáson keresztül.
Bár első pillantásra a digitális személyazonosítók kényelmet, biztonságot és csökkentett adminisztrációt ígérnek, a videó rávilágít, hogy ezek a rendszerek lényegesen több adatot kezelnek a felhasználókról, mint a hagyományos igazolványok. A biometrikus adatok, a folyamatos hitelesítés és az információk megosztása több különböző szolgáltató között olyan hatalmat ad az államok és vállalatok kezébe, amely megkérdőjelezheti a magánélethez való jogot, sőt gazdasági és politikai befolyást is jelenthet.
Különös figyelmet kapnak a technológia visszaélési lehetőségei: a kínai társadalmi kreditrendszer és az indiai Aadhaar-rendszer adatszivárgásai csak a legismertebb példák. Aggály merül fel az adatok központosítása miatt is, figyelve a kanadai bankszámla-zárolásokra és a dinamikus árképzésre, amelyet nagyvállalatok alkalmazhatnának a részletes fogyasztói profilok birtokában.
A kérdés, hogy a digitális személyazonosítók valóban a haladó, biztonságos társadalmat szolgálják, vagy egy olyan újfajta ellenőrzés eszközévé válnak, amely kiterjeszti a felhasználók kiszolgáltatottságát az államok és vállalatok irányába. A technológia terjedésének üteme és az érintettek felkészületlensége több, mindannyiunk jövőjét érintő dilemmát is felvet.
