Lebilincselő látványvilággal és technológiai újításokkal kápráztat el a Death Stranding 2: On the Beach, miközben merőben új irányokat keres a mechanikák és a történetmesélés terén. A kritikában kiemelt szerepet kap a játék szabadságfoka, amely a játékos kezébe helyezi a döntést, hogy milyen stílusban szeretné átélni ezt a különleges utat: legyen az kemény túlélőmunka, lazább, szinte gondtalan felfedezés vagy intenzív harcok és lopakodás.
A felvetett kérdések között érdemes elgondolkodni azon, mennyire működik, ha egy fejlesztő a kreativitás jegyében egyszerre akar túlélő, akció és sandbox élményt nyújtani, illetve hogy a szabad választás mennyiben oldja vagy éppen kiüresíti a korábban megszokott, feszültséggel teli játékmenetet. Érdekes az is, hogyan változtak a főbb hangsúlyok az elődhöz képest: a nehezebb, árnyaltabb világ és narratíva helyét átvette egy könnyedebb, akciódúsabb, humorosabb hangvétel, amely viszont kérdéseket vet fel a karakterábrázolás mélységével és a traumák feldolgozásával kapcsolatban.
Sajátos módon jelennek meg új technikai csodák, lélegzetelállító animációk, realisztikus ábrázolás és nagyszabású zenei betétek – ezek mind hozzájárulnak a felejthetetlen élményhez, még ha olykor a történet és karakterfejlődés döcögőssé is válik. Ám ott a dilemma: vajon a műfaji sodródás, a Metal Gear-es hatások és a felfrissült szabadság mekkora kompromisszumokat követelnek annak rovására, amiért sokan az első részt szerették?
A megújult környezet, az új helyszínek – köztük Ausztrália és Mexikó – mellett egyaránt visszatérnek régi szereplők, és új karakterek bukkannak fel, akik hátterét gyakran gyors, filmszerű visszatekintésekből ismerjük meg. Külön kérdés, vajon a világépítés és karakterdráma hogyan bír el a technológiai felsőbbrendűség mellett a jelentős elvárásokkal, és sikerül-e a fejlesztőnek folyton fejlődni nemcsak a dizájn, hanem az írás terén is.
