Az 1870-es évek végén Charles Darwin, az evolúció atyja, egy új tudományos szenvedély által vezérelve furcsa kísérleteket végzett vidéki otthonának kertjében: a földigilisztákat tanulmányozta. Különféle teszteket hajtott végre, például kiabált a gilisztákra, vagy a fiával játszatott nekik basszuson, hogy megtudja, miként érzékelik és reagálnak a környezetük ingereire.
Darwin figyelme azonban főként arra irányult, hogy ezek az apró, gyakran alábecsült állatok miként alakítják át fokozatosan az általuk lakott ökoszisztémákat. A bioturbáció jelenségét – vagyis hogy a giliszták folyamatosan átforgatják a talajt – nemcsak leírta, hanem megmérte annak ütemét is, felismerve, hogy ennek bolygó szintű következményei lehetnek hosszú távon.
Történelmi távlatból visszanézve ma már fosszilis bizonyítékok is alátámasztják Darwin akkori elképzeléseit. A tudós felvetése, hogy ezek az „alacsonyrendű” élőlények kulcsszerepet játszhattak az élet fejlődésében, különösen a kambriumi robbanás időszakában, új fénybe helyezi a modern állatvilág kialakulását. E kérdések körül zajlanak napjaink egyik legizgalmasabb tudományos vitái is: vajon a bioturbáció miként formálhatta az élővilágot, és hogyan járult hozzá ahhoz, hogy mi, állatok ma létezünk?
Darwin szerényen kételkedett saját felfedezései jelentőségében, mégis utolsó könyve minden várakozást felülmúló siker lett. A földigiliszták titkos életét feltáró vizsgálatai nemcsak tudományos áttöréseket hoztak, de a természet iránti kíváncsiság új dimenzióit is megnyitották az utókor számára.
