1988-ban, a lövöldözős játékok aranykorában jelent meg a Cybernoid: The Fighting Machine a Commodore 64-re, amikor a játékosok számára nehéz volt megtalálni az igazán emlékezetes címeket. A játék első látásra visszafogottan indul, de idővel egyre jobban bevonja a játékost sajátos hangulatával és kihívásaival.
Különleges környezetben, szűk labirintusokban kell helytállni, ahol a hideg, mechanikus falakat organikus formák törik meg, miközben a pályát ellenséges védelmi rendszerek, fegyverek és elpusztíthatatlan akadályok szegélyezik. Az irányítás pontosságot kíván, hiszen a gravitáció folyamatosan hatással van a mozgásra, a folyamatosan fogyó idő pedig állandó nyomást helyez a játékosra.
A fegyverrendszer külön figyelmet érdemel: minden lövedék, bomba és pajzs értékes, és a visszaszerzésük komoly stratégiát igényel. A túlélés nemcsak gyorsaságot, hanem tudatos tervezést is kíván: a túlzott óvatosság ugyanannyira veszélyes lehet, mint a meggondolatlan támadás.
A vizuális és auditív megvalósítás is magával ragadó, hiszen lüktető gépi háttérrel, pulzáló növényekkel és kifejező robbanásokkal kelti életre az idegen világot. A játék mindössze három szintje tömény, kihívásokkal teli élményt nyújt, amelyet végigjárva a játékos minden döntése számít, és minden hiba nyomot hagy a játékmeneten.
Vajon miért maradt meg sokak emlékezetében a Cybernoid, és miben tér el a korabeli, látványosabb árkád játékoktól? Milyen taktikák vezethetnek sikerre egy ilyen könyörtelen világban? Miben rejlik a játék intenzitása, és miért éli túl évtizedeken át az egyszerűbb shoot’em up címeket?
