A szovjet korszak egyik legkülönlegesebb zenei jelenségével ismerkedhetünk meg ebben a történetben, amikor leleményes zenekedvelők illegális felvételekhez folyamodtak. Az államilag tiltott zenei műfajok – például a jazz – iránti vágy miatt kényszerültek alternatív módszerekhez: használt röntgenfelvételekre gravírozták a zenét, így keletkezett a csontzene.
Az anyagvizsgálat és a rögzítéstechnika fejlődése az 1800-as évek végétől folyamatosan alakította a zenehallgatás élményét, a hanglemezek megjelenésével és a tömeggyártással. De a Szovjetunió szigorú cenzúrája miatt sokan kénytelenek voltak a leleményességhez folyamodni, hogy elérjék a tiltott dalokat.
Az alkotók – köztük Ruslan Bogoszlovszkij és Boris Tajgin – egyedi technikákat dolgoztak ki: egészségügyből selejtezett, rendkívül könnyen beszerezhető, plasztik röntgenfilmekből vágták ki a kör alakú lemezeket, amelyeket házi eszközökkel gravíroztak meg. A végeredmény gyenge minőségű, de élvezhető zenei másolat volt, amelyet könnyedén el lehetett rejteni és terjeszteni.
Az ilyen leletek nem csupán a tiltott zene terjesztéséről szólnak, hanem a leleményesség, a szabadságvágy és a kultúra iránti kitartó igény példái is. Felmerül a kérdés: milyen kockázatokat vállaltak ezek a zeneimádók, és vajon a technika vagy a szabadságvágy hajtotta őket tovább?
