A beszéd elején az előadó kiemeli, hogy a családon belüli erőszak témáját gyakran kerülik, mert kényelmetlen, kínos, sőt, szégyen kíséri. Rávilágít arra, hogy a társadalom jelentős része nem szívesen társítja magát az áldozatok támogatásához, mivel a stigma és a tabusítás visszatartja az embereket.
Különösen érdekes kérdésként merül fel, hogy a szükséges források hiánya miatt milyen helyzetbe kerülnek azok, akik épp menekülni próbálnak a bántalmazó közegből. Az előadó saját életéből vett, megrázó történetet oszt meg, amelyben részletezi, hogyan vált egy bántalmazó kapcsolat részévé, és milyen mélyen formálta őt az évekig tartó félelem és szégyen.
A személyes tapasztalatokon keresztül felveti, hogy a kívülállók miért hallgatnak, illetve miért nem avatkoznak közbe nyilvánvaló jelek esetén sem. A történet során újabb kérdések vetődnek fel: hogyan lehet támogatni az áldozatokat, miként lehet leépíteni a szégyenérzetet, és milyen szerepe lehet az őszinte, együttérző beszélgetéseknek a változásban?
Középpontba kerül az is, hogy miként válhat bárki támogatóvá az áldozatok oldalán, és hogyan lehet felismerni a segítségnyújtás első lépéseit egy ilyen összetett, fájdalmas témában.
