Colin Farrell és Jessie Buckley őszintén és szenvedélyesen beszélgetnek arról, hogyan dolgoznak színészként különösen nehéz, fájdalmas témákon, mint a gyász, a veszteség, az emberi kapcsolatok és a szeretet ára. Kitérnek arra is, hogy milyen mély átalakulásokon mennek keresztül egy-egy karakter megformálása közben, és felvázolják azokat a lelki folyamatokat, amelyek a színészi munkához kapcsolódnak.
Megvitatják azokat a kérdéseket, hogy mitől igazán erős egy történet, hogyan tud a filmművészet gyógyító vagy felszabadító hatású lenni, illetve hogy a nézők miként ismerhetnek magukra a mozivásznon megelevenedő fájdalmakban és örömökben. Felmerül az is, hogyan fonódik össze a színész személyes élete a karakterével, illetve mennyiben lehet elengedni vagy megtartani az átélt érzelmeket a forgatás után is.
Farrell és Buckley példákon keresztül beszélnek arról, milyen filmes élmények hatottak rájuk gyermekkorukban, milyen erős közösségi vagy egzisztenciális élményt jelenthet egy történet befogadása. Emellett reflektálnak a magány, a társadalmi kapcsolatok, az emberi gyengeségek természetére is. Szó esik ikonikus filmes szerepekről, művészi inspirációkról, és arról is, hogyan lehet szabadon és bátran szeretettel élni, vállalva azt is, hogy a mély érzések mindig hordoznak veszteséget és kockázatot.
