Carleton Gajdusek neve összefonódott a kuru nevű titokzatos betegség kutatásával, amely csak Pápua Új-Guinea egy elszigetelt területén jelent meg. A helyi közösség, amely hagyományait ősi rituálékkal őrizte, többek között a halotti szertartások részeként kannibalizmust is gyakorolt. Egyes antropológusok feltételezték, hogy a betegség kapcsolatban állhat ezzel a szokással.
Gajdusek Nobel-díjas virológusként új irányba vitte a biológiai kutatásokat, amikor felfedezte: a kuru sok évvel a megfertőződés után jelentkezhet. Ez teljesen új mintát jelentett az orvostudomány számára, és nem várt kérdéseket vetett fel a fertőzések természetéről és időzítéséről.
Kutatásai során Gajdusek három évtized alatt több tucat gyermeket vitt az Egyesült Államokba Melanéziából és Mikronéziából, azzal az ígérettel, hogy jobb oktatást kaphatnak, és közvetve hazájukat is felemelhetik. Idővel azonban szóba került, hogy a gyermekek „antropológiai kísérletek” alanyai voltak, sőt, mindennek hátterében személyes, sötétebb motivációk húzódtak meg.
Miközben Gajdusek tudományos eredményeit világszerte elismerés övezte, magánéletét és valódi szándékait egyre több kérdés övezte. Naplói meglepő nyíltsággal mutatják be összefonódó tudományos és privát motivációit, kollégái pedig hosszan dilemmáztak arról, hogyan viszonyuljanak ezekhez a zavaros etikai kérdésekhez.
A történet végigkíséri egy fiú, Luwi életét is, aki kívülállóként élte meg az amerikai mindennapokat, és egyben a nyugati tudományos világ fókuszában állt gyermekként. Megjelennek azok a bonyolult érzések is, melyek a hála, ragaszkodás, áldozatiság és identitás konfliktusait vizsgálják.
