Burundi, Kelet-Afrika egyik legkisebb és legsűrűbben lakott országaként, régóta a világ legszegényebb országai közé tartozik. Az itt élők több mint 70%-a a szegénységi küszöb alatt él, miközben a lakosság többségének nincs hozzáférése alapvető szolgáltatásokhoz, mint a vezetékes víz vagy az áram.
A fővároshoz közeli városrészben mindennapos kihívás a munkahelyhiány, az elérhető munkahelyek havi fizetése pedig sokszor egy indiai munkás pár napi keresetével egyenlő. A vidéki és városi lakosság nagy része, főképp gyerekek és nők, naponta órákat töltenek ivóvíz beszerzésével, miközben az oktatási és egészségügyi infrastruktúra is rendkívül fejletlen.
Különleges figyelmet kap a burundi társadalmat évtizedekig meghatározó etnikai, történelmi és politikai konfliktus: a hutu, tuszi és twa törzsek együttélése, a polgárháborúk, az elnyomás és az instabilitás mai következményeivel. Felmerülnek az egyenlőtlenség, a társadalmi mobilitás és a helyiek túlélési stratégiáinak kérdései is – legyen szó munkáról, közlekedésről vagy a mindennapi élet apró örömeiről.
Vizuálisan bepillantást nyerhetünk a helyi piacok, lakónegyedek, utcák és közösségi terek életébe; a közlekedésben például a kerékpártaxi a legelterjedtebb. Az is kiemelésre kerül, hogy az alacsony jövedelmek ellenére a megélhetési költségek viszonylag magasak, így a családoknak gyakran több tagjának is dolgoznia kell, beleértve a gyerekeket is.
Felmerülnek olyan kérdések, mint: Hogyan élik meg az emberek a mindennapi túlélést ilyen körülmények között? Melyek a legfőbb akadályai a fejlődésnek, és mi lehet a kilábalás útja a rendkívüli szegénységből? Milyen szerepe van a nemzetközi szervezetek segítségének, az etnikai-vallási sokszínűségnek, vagy éppen a feketepiacnak a burundiak életében?
