Bár a felszínen csak egy újabb videojáték-élményként indul, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a Baby Steps – a főhős, Nate kálváriáján keresztül – éles kritikát és szatírát gyakorol mind a játékipari trendekre, mind a milleniál generáció önképére. Szokatlanul valósághű lépkedés-szimuláció helyett abszurditás és színtiszta frusztráció vár, miközben a játék szinte sportot űz abból, hogy a megszokott videojátékos reflexek ellen dolgozik.
Érdekes témák kerülnek elő: miért érezzük magunkat tehetetlennek, ha egy játékkal szemben nincsenek „jutalmak”, és a kudarc, valamint az újrakezdés órákon át ismétlődő ciklusává válik az egész élmény? Hogyan fordul önmagába a megszokott jutalmazó dizájn, és válik a szívatás géniuszává? Különösen izgalmas a főszereplő szociális szorongása, amelyet ritkán ábrázolnak videojátékban – sőt, a játék világa és rendszerei ezt kreatív módon visszhangozzák is.
A fejlesztők improvizált párbeszédei és a szürreális humor, amely Kojima-játékokat idéz, új perspektívát adnak egy túltelített open world zsánernek. Mindez a megszokott videojátékos elvárások széttörésére, valamint a játékos önképének újragondolására késztet.
Felmerül a kérdés: Vajon tényleg szükségünk van minden kihívás után cukorka jutalomra? Vagy képesek vagyunk értékelni egy olyan játékot, amely olykor csak a kudarc és a küzdelem érzésével ajándékoz meg, miközben egy valóban új irányban gondolkodik a játékművészetről?
