Az 1415-ös év Anglia és Franciaország történelmében sorsfordító volt: két egymással rivalizáló uralkodó, V. Henrik és VI. (Őrült) Károly között kiéleződött a konfliktus, melynek tétje maga a francia korona volt.
Henrik, frissen koronázott angol királyként, egyesíteni akarta a megosztott országot. Hadjáratával Franciaország gyengeségét igyekezett kihasználni, ugyanis a francia király mentális betegsége miatt a belső rend is ingatag volt. A partraszállást, majd az ostromot követően az angol sereg jelentős veszteségekkel, kimerülten kényszerült továbbvonulni az ellenséges területen.
Az angol sereg zömében íjászokból állt, akiknek egyedülálló szerep jutott a későbbi ütközetekben. A hadjárat során számottevő taktikai újításokat is alkalmaztak: például a 6 láb hosszú, hegyes karók használatát a lovasroham feltartóztatására.
A francia hadvezetés több hibát is elkövetett, túlbecsülték saját erejüket, és a nemesi lovasságra alapozták stratégiájukat, miközben alig volt világos, ki irányítja valójában a sereget. A csata előestéjén az erők arányai drámaian eltértek: a francia sereg létszámban többszörös fölényben volt, az angolok viszont erősen demoralizált, éhező, de eltökélt csapattal vágtak neki a harcnak.
Az eső és a sártengerré vált szántóföld sajátos, váratlan fordulatokat eredményezett. Felvetődik a kérdés, hogy mennyire lehet előre jelezni a hadjárati sikereket ilyen hektikus körülmények között, milyen jelentősége volt a taktikának, a vezérek személyiségének és a sorsfordító pillanatoknak. Hogyan állta meg a helyét a hosszú íj, mint egyenlítő fegyver, és miért vált a csata a középkori hadviselés egyik legemblematikusabb ütközetévé?
