Az 1930-as évek Lengyelországában egyedülálló diplomáciai akció menti meg számos ember életét: a nácik által megszállt területeken hamisított latin-amerikai útlevelekkel próbálják biztosítani a zsidó lakosság túlélését. Ez a drámai részlet rávilágít arra, mennyire sorsfordítóvá válhat egy egyszerű dokumentum, mint az útlevél.
A történelem folyamán különféle utazási engedélyek léteztek már az ókori Egyiptom, Han-kori Kína, vagy a Tudor-kori Anglia idején is. Sokáig azonban az országhatárok viszonylag nyitottak voltak, a szigorú és egységes útlevélrendszer csak az első világháború kitörésekor kezdett általánossá válni Európában.
Az útlevelek szabványosításáról nemzetközi viták zajlottak, ám a háborúk, járványok és a menekültáradatok miatt a rendszer fennmaradt. Később az útlevelek a hatalom eszközévé váltak, amelyekkel a kormányok emberek mozgását kontrollálták vagy akadályozták, sőt, büntetésre, megfélemlítésre is használták őket.
Napjainkban az útlevél értéke jelentősen eltér országonként. A schengeni zóna, a vízummentességi megállapodások, vagy akár a „golden passport” programok mind azt mutatják, hogy az utazási lehetőségek és szabadság gyakran függ az állampolgárságtól, a politikai kapcsolatoktól, vagyoni helyzettől. Felmerül az alapkérdés: vajon igazságos-e, hogy ezek a határok meghatározzák az emberek jogait és szabadságát?
