1957 októberében a Szovjetunió útnak indította az első mesterséges műholdat, a Szputnyik-1-et, amellyel új korszakba lépett az emberiség: elindult az űrverseny. Az Egyesült Államokat egyszerre ijesztette meg a technológiai lemaradás gondolata, valamint az, hogy a rakétatechnológia katonai fenyegetést is jelenthet.
Sorra követik a szovjet áttörések: ők juttatnak először állatot, majd embert az űrbe, és bőven megelőzik az amerikaiakat olyan mérföldkövekkel, mint az első női űrhajós vagy az első színes bőrű űrutazó. John F. Kennedy híres beszédében már a Hold elérését tűzi ki célul, ami végül meg is történik, és így megszületik az Apollo-program, amely az amerikai siker szimbólumává válik.
Az 1970-es évek elején azonban elveszik a politikai és geopolitikai motiváció: megszűnik a szovjet fenyegetés, elmaradnak a nagy űrbeli vállalkozások, a Holdra lépés megismétlése helyett a nemzetközi együttműködés, majd az ISS kialakítása válik hangsúlyossá.
Újabb fordulatot jelent, amikor Kína bejelenti saját űrprogramját, és sorra teljesíti vállalásait: űrhajósokat küld Föld körüli pályára, sőt, megcélozza a Holdat is. Az USA reakciója ismét egy újabb nagy ívű terv, az Artemis-program, amely a Holdra való visszatéréssel válaszol a kínai ambíciókra.
Felmerül az a kérdés, hogy az űrkutatás jövőjében vajon a nemzetközi együttműködés vagy a versengés lesz-e döntő, illetve milyen szerepet játszik a tudományos finanszírozás egy nemzet vezető pozíciójának megőrzésében. Az Artemis-egyezmény etikai és együttműködési előírásokat fektet le a jövőre nézve, miközben Oroszország és Kína új szövetséget köt a Hold kutatására – a játék tehát korántsem ért véget.
