Az űrkutatás új korszakának kezdetét egy váratlan esemény jelezte: 1957-ben a Szovjetunió fellőtte a Sputnik–1-et, amellyel megelőzte Amerikát a világűri versenyben. Ez a történelmi pillanat nemcsak politikai nyomást, hanem óriási befektetéseket is eredményezett, így olyan nagy programok születtek, mint a Mercury, a Gemini, és végül az Apollo. Az érdeklődés azonban hamar csökkent, különösen miután az amerikaiak elérték a Holdat, és a további küldetéseket pénzhiány és politikai akarat hiányában leállították.
A későbbi évtizedekben a hangsúly a gyakorlati űrtevékenységekre került, például az űrsikló-projektre, amely a tudományos fejlődést segítette ugyan, de az ismeretlen felfedezése háttérbe szorult. Felmerül a kérdés: valóban a kíváncsiság hajtott minket előre, vagy inkább a politikai versengés és presztízs?
Az ezredforduló után azonban új lendületet vett az űrutazás: megjelentek az első magáncégek, például a SpaceX, amelyek a kezdeti kudarcokat legyőzve forradalmasították a rakétatechnológiát. Ma már a reusability, vagyis az eszközök újrafelhasználása teszi lehetővé, hogy az űrbe jutás egyre olcsóbb és gyakoribb legyen. A Falcon 9, az Electron és a közeljövő nagy újdonságai még tovább csökkentik a költségeket, miközben újabb kérdéseket vetnek fel: mi teszi tartóssá ezt az iparágat?
Különös hangsúly helyeződik arra, hogyan változtatják meg a magáncégek a fejlesztés ütemét és motivációit, illetve hogyan járulnak hozzá az élet minőségének javításához a Földön – például a globális kommunikációban vagy a klímavédelemben. A NASA Artemis-programja is új példaként szolgál: itt a kormányzati és magánszféra együttműködése valóban fenntartható modellt teremthet. Vajon az új üzleti logika és a közös emberi kíváncsiság elegendő hajtóerőt jelent ahhoz, hogy az űr felfedezése valóban mindenki számára elérhető legyen?
