Az emberiség ősidők óta lenyűgözve figyeli az éjszakai égboltot, és évszázadokon át próbálta megfejteni a világegyetem titkait. Már az őskőkori barlangfestményekből is kiolvasható a csillagok iránti érdeklődés, és egészen Arisztotelészig és Kopernikuszig vezet az út, akik merőben eltérő világnézeteket képviseltek a Föld és a Nap helyzetéről.
Az újabb évszázadokban a távcső fejlesztése forradalmasította a csillagászati megfigyeléseket. Galileo és Newton úttörő munkája után egyre nagyobb, fejlettebb földi és űrtávcsövek jelentek meg. Ezek révén derült ki, hogy galaxisunk csak egy a sok milliárd közül, és a világegyetem folyamatosan tágul.
A századfordulótól kezdve óriási jelentőségre tettek szert az űrtávcsövek, például a Hubble és a Spitzer, amelyek megkerülték a földi légkör korlátait, és páratlan felbontású felvételeket készítettek az univerzum távoli tartományaiban. Ezek a műszerek nem csupán új csillagrendszereket és exobolygókat fedeztek fel, hanem segítettek feltérképezni az univerzum tágulásának ütemét, és akár a világegyetemet hajtó ismeretlen erőket is sejteni engedik.
Az elmúlt évtizedek áttöréseit követően a James Webb űrtávcső fejlesztése új szintre emeli a kozmikus kutatásokat, az univerzum legkorábbi korszakának vizsgálatától kezdve egészen közeli exobolygók légkörének elemzéséig. A műszer építése, tesztelése és pályára állítása számtalan technológiai és logisztikai kihívás elé állította a kutatókat, de a sikeres üzembe helyezés már az első eredményekkel is átrajzolhatja a világegyetemről alkotott elképzeléseinket.
A feltett kérdések között szerepel, hogy mekkora részt értünk valójában az univerzumból, milyen új jelenségek várnak felfedezésre, valamint hogy vajon minden ismert törvény és jelenség egyedülálló, vagy egészen más kozmikus viszonyokat is találhatunk a megfigyelésekkel. A fejlődő technológia új ablakokat nyit a mélyűr titkaira, miközben újabb és újabb rejtélyekkel is szembesít minket.