Az éjszakai égbolt ősidők óta lenyűgözi az embereket, de a csillagászat fejlődése csak akkor indult meg igazán, amikor a kezdetleges eszközöket felváltották a korszerű távcsövek. Az emberiség fokozatosan ráébredt arra, mennyire korlátozott volt a korábbi világegyetemkép: először az ókori görögök gondolkodtak a geocentrikus és heliocentrikus világképeken, majd Kepler és Galileo révén született meg a modern bolygórendszer-elmélet.
A tudományos áttöréseket rendre az újabb megfigyelési lehetőségek hozták el. Kepler elvetette a bolygók körpályáit, a Herschel testvérpár pedig saját készítésű óriástávcsöveikkel a Tejútrendszer szerkezetét próbálták feltérképezni. Később a Mt. Wilson csillagvizsgáló hatalmas tükrös távcsöveivel vált világossá, hogy galaxisunk csupán egy a sok közül, és Edwin Hubble felfedezte, hogy az Androméda valójában egy különálló galaxis.
Az infravörös és más, számunkra láthatatlan hullámhosszakat is érzékelő eszközök fejlesztésével tovább tágult az univerzumról alkotott képünk. Távcsövek, műholdak és űrteleszkópok sora – köztük a Hubble, a Spitzer és a James Webb – egyre mélyebbre enged bepillantani az űrbe, akár vissza az első galaxisok keletkezéséig.
A legújabb eredmények éppúgy izgatják a tudósokat, mint a lehetséges exobolygók és a földön kívüli élet utáni kutatás. A csillagászat fejlődése során mindig újabb, váratlan felfedezések születnek, amelyek újabb és újabb kérdéseket vetnek fel a világegyetem valódi szerkezetéről, történetéről és benne elfoglalt helyünkről.
