Kutatók és elméleti gondolkodók régóta törik a fejüket azon, hogy az emberiség mihez kezd majd a következő generációkban, évezredeken és akár milliárd éveken át. Az út tele van megannyi elágazással, amelyek közül már most is sok kérdést vet fel az élet meghosszabbítása, a mesterséges intelligenciával való összeolvadás, illetve az emberi érzékek, test és elme fokozott továbbfejlesztése.
Az anyag elmélyed a transzhumanizmus világában, ahol az emberek határait technológiával tolják ki: okos implantátumok, megerősített testek és kifinomultabb elmék jönnek létre. Eközben olyan társadalmak is körvonalazódnak, amelyek az augmentációt mindennapossá, sőt kulturális azonosítóvá emelik. Más világokon azonban lehetséges, hogy az eredeti, „alap emberi” állapotot törvénnyel védik, vagy csupán idegenkedve tekintenek a változásokra.
A civilizáció fejlődésével új, poszthumán utak is kialakulnak: digitális felhőkbe feltöltött tudatok, közösségi elmékkel összefonódott lények és akár egész bolygókat behálózó szuperintelligenciák jelenhetnek meg. Mindez összefonódik a Naprendszer, majd a csillagok és galaxisok felfedezésével, így az emberiség nem csupán saját természetét, de lakhelyét is radikálisan átalakíthatja.
A nagy transzformációk árnyoldalairól is szó esik: szakadékok nyílhatnak az átalakult és „alap” emberek között, újfajta társadalmi és morális kihívások születnek, miközben a technológiák kontrollja és a hatalmi különbségek is feszültséget szülhetnek. Végül felmerül a kérdés: meddig tarthat még maga az emberi történet, és vajon a változás, amit átélünk, nem csupán a nyitánya egy univerzumokat átívelő, örökké tartó kalandnak?
