A fény biológiája különös titkokat rejt. Emberként vagy baktériumként testünkben molekulák folyamatos kémiai reakciói zajlanak, amelyek során elektronok lépnek izgatott állapotba, majd elernyedve apró fényszemcséket, úgynevezett biophotonokat bocsátanak ki.
Más élőlények – például óceáni halak vagy baktériumok – szintén világítanak, ezek azonban egy speciális enzim, a luciferáz segítségével teszik ezt, színes biolumineszcencia révén. Az emberek ehelyett csak ultra-gyenge fényt bocsátanak ki, amelyet szabad szemmel lehetetlen észlelni, ráadásul még a tudományos eszközökkel is komoly kihívás feltárni. Mégis, ez a halvány fényjelzés egyedül élő szervezetek sajátja.
Az első felfedezések a 20. század elejére nyúlnak vissza, amikor Alexander Gurwitsch különös kísérletekkel próbált bizonyítani valamilyen sejtek közötti rejtélyes, fényalapú kommunikációt. A tudomány azóta újabb műszerekkel is csak most kezd behatolni a „biophotonok” világába, és vizsgálni, hogyan változnak e fényjelek halál vagy épp stressz hatására.
Kutatók újabb állatkísérletekkel – például egereken végzett képalkotó vizsgálatokkal – arra jutottak, hogy a fény kibocsátása röviddel az élet befejezése után látványosan visszaesik. Ám a történet nem áll meg itt; sérülés vagy betegség esetén ezek a biophotonok ideiglenesen felerősödhetnek, sőt, növényeknél vágás hatására is megemelkednek. A tudósok jelenleg azt is vizsgálják, vajon ezek a gyenge fények jelezhetnek-e kóros elváltozásokat, és a jövőben használhatóak lesznek-e betegségek diagnosztizálására anélkül, hogy be kellene avatkozni a szervezetbe.
