Ebben az elemzésben a készítő saját, emlékezetes videojátékos csalódásait bontja ki különböző címeken keresztül. Először a személyes elvárások és a játékok teljesítménye közötti szakadékról mesél: hogyan él meg bizonyos játékokat csalódásként, mert olyan magasra helyezte a mércét, hogy azoknak szinte lehetetlen volt megfelelni.
Felsorakoztat több példát is, amelyekben először a DLC-gyakorlatokkal, például a „Vampire: The Masquerade – Bloodlines 2” esetében tapasztalt negatívumok, majd legendás közelmúltbeli bukások, mint a „Cyberpunk 2077” vagy a „Diablo III” csalódást keltő fejlesztései és fogadtatása kerülnek előtérbe. Szó esik arról, hogy a fejlesztők nem mindig tudnak megfelelni az elvárásoknak, és néha technikai vagy tartalmi okokból marad el a várt élmény.
Az elhangzó példák közt szerepelnek Kickstarter-projektek, amelyek nem váltották be ígéreteiket, mint a „The Waylanders”, és folytatások, amik nem adták vissza az eredeti élményt, például az „Elex 2”. A fejlesztési problémák, félbemaradt trilógiák, technikai hibák vagy irreális mikrotranzakciók mind-mind olyan kérdéseket vetnek fel, hogy mit is várunk egy új játéktól.
Kiemelésre kerül az is, hogy a játékos közösség eltérően ítélheti meg ugyanazt a címet, például az „Assassin’s Creed: Unity” esetében, ahol a kritika és a játékosbázis véleménye élesen elválik. Ezzel párhuzamosan felmerül az elgondolkodtató kérdés: mennyire tehetjük felelőssé saját elvárásainkat a csalódásainkért, és hogyan lehet ezeket egészséges szinten tartani?
