Sok hobbista életében eljön az a pont, amikor egy drága fejlesztés után csalódottan ül le zenét hallgatni, és felmerül benne a kérdés: vajon valóban hallható-e bármiféle javulás, vagy csupán a pénztárcája lett könnyebb? Itt vetődik fel a lényeges dilemma: tényleg megéri-e az árát a befektetés, vagy csak egy újabb marketing ígéret áldozatai lettünk?
Felsőkategóriás erősítők, amelyek ára gyakran tíz- vagy akár harmincezer dollár is lehet, csodás kivitelben készülnek, ám a műszaki előnyük sokszor nehezen bizonyítható a jóval olcsóbb modellekhez képest. Megjelenik a kérdés: milyen valós problémát oldanak meg ezek a luxuskategóriás eszközök, amit egy középkategóriás készülék nem tudna?
Digitális–analóg átalakítóknál is láthatunk példákat irreális vételárakra anélkül, hogy a mérhető vagy hallható különbség igazolná ezt. Sok esetben a termékeknél inkább szóvirágokkal és költői leírásokkal próbálják felkelteni az érdeklődést, mintsem konkrét technológiai újítások nyújtásával.
Nem maradnak ki a listából a luxuskategóriás összekötő- és hangfalkábelek, illetve a kábelalátétek sem, amelyek javára gyakran csak ismételt, szuggesztív hallgatás után lehet – ha egyáltalán – bármit is felfedezni. Felvetődik, hogy a módszerek, amelyekkel meggyőznek minket ezek fontosságáról, inkább a pszichológiára, mintsem a valós technológiai előnyökre alapoznak.
Az áramkondicionálással kapcsolatos problémák pedig gyakran csak addig valósak, amíg tényleg zajos vagy instabil a rendszer – onnantól, hogy minden rendben működik, a drága eszközök hozzáadott értéke ritkán igazolható. A videó több oldalról is felhívja a figyelmet a hi-fi területét jellemző mítoszokra és a presztízsre alapozott árképzésre.
